Személyes tapasztalatok

Két legutóbbi harci tapasztalatom ismertetem a következőkben, melyek példázzák a harci helyzetek és megoldásaik sokrétűségét.

Tavaly nyáron, egy délelőtti órában bevásárló táskával a kezemben keltem át egy Margit Körúti zebrán. Egy átlagos, negyven év körüli szembejövő, mikor félig mellém ért, minden előzetes előjel nélkül egy köríves ütést indított az arcom felé. Én ezt egy bicepszre mért alkarvágással hárítottam, amivel egyidejűleg kiléptem, és egy szintén köríves ütéssel visszatámadtam, melynek végén az ellenfél oldal irányban térdre roskadt, majd ebből a helyzetből, mintegy térdelőrajtként felhasználva, kilőtt, és elszaladt, át az úttesten.

Ez tipikusan olyan közelharci konfliktus, melyre lehetelen tervszerűen reagálni. Ilyen estben jó eséllyel nem működnek a tudatosan működtetett technikák, csupán az ösztönös reakciók, és a vegetatív reflexé tett (beégetett) mozdulatok. Ha a védekező fél végig kell gondolja, mi történik? Megütnek? Igen megütnek, de hogyan? Erre hogy reagáljak? Ja igen, két hete a dojoban vettünk egy technikát, ami ilyen estre jó, de az nem egészen ilyen ütés ellen jó, Stb., stb. Könnyen beláthatjuk, az efféle helyzetekben jó eséllyel nem képes védekezni az ember, ha csupán rögzített technikákat gyakorol, rögzített támadásformák ellen (A támadás ténye csak az eset után tudatosult bennem). Könnyen azt mondhatjuk, ez nem is valódi harci helyzet, az nem ilyen. Na de milyen? Csak az lehet valódi harci helyzet, amit ellenőrzött körülmények között begyakorlunk? Aligha hiszem.

A második eset néhány hete történt, a Határ úti metrómegállónál. Miközben egy barátomra vártam a szürkületben, az állomás mögött, négy szimpatikus, kapucnis fiatalember indult felém. Beszélgettek, dohányoztak, lökdösődtek egymás közt. Profi mód, nem egyenesen felém tartottak, ám mielőtt elhaladtak volna mellettem, egyikük kivált, és megpróbált mögém kerülni. Társai felém fordulva, mintha csak társukat követnék figyelemmel, még mindig beszélgetve szintén próbáltak körbefogni a másik oldalról. Ez volt a terv.

Mivel ezt észleltem, kiléptem a hátam mögé igyekvő ifjú teréből, és az általuk uralni kívánt térből. A helyzet megváltozott, a terv nem működött, a reménybeli támadók összezavarodtak. Ekkor dönthettem, egy megelőző támadást indítok (offenzív védekezés), vagy kihasználva a lehetőséget menekülök. Ekkor láttam meg barátom autóját, amint bekanyarodik. Az autóhoz léptem, és hátamat nekivetettem. Eddigre már kézben volt Yavarám, a kabát ujjába rejtve. A támadók új tervet kovácsoltak, mikor az úttestre léptem utánam lódultak, ám az érkező autó, és annak fedezékként való felhasználása ismét egy pillanatnyi előnyt adott, ugyanis újfent megzavarta őket. Ezután valamilyen okból megpróbálták megkerülni az autót, így, mivel tőlem két irányba eltávolodtak, be tudtam szállni és elhajtottunk. Persze az eset korántsem ilyen világos, csupán rekonstrukció, melyet az adrenalin sokk alábbhagytával állítottam össze. Véleményem szerint ez is közelharci helyzet volt. Mégpedig igen tanulságos helyzet. Ha képesek vagyunk a pillanatnyi megdöbbenést uralni, és taktikusan lereagálni a konfliktust, akár fizikai erőszak nélkül is megúszhatunk egy azzal igencsak fenyegető helyzetet. Erre szintén nem készít fel a technikák gyakorlása, vagy a küzdőedzés, csupán a megfelelő hozzáállás elsajátítása.  Megjegyzem a taktikai hiba ott kezdődött, hogy egy rossz környéken, egyedül nem állunk olyan helyre, és főképpen nem várakozunk hosszasan olyan helyen, ami nincs szem előtt és ahol könnyen támadhatók vagyunk. Az egyik legnagyobb tanulság.

Mindezek alapján állíthatom, a taktikus, rugalmas gondolkozás elsajátítása, a védelmi fogások ösztönszerűvé tétele, valamint az agresszió estén legtöbbünknél felmerülő természetes sokkreakció mielőbbi leküzdése a közelharci helyzetek túlélésének egyik fő eleme.